Orosz titkosszolgálati adatokra, illetve a CIA által nyilvánosságra hozott jelentésre hivatkozva azt írta a Ziua bukaresti lap, hogy Virgil Magureanu, a Román Hírszerző Szolgálat első igazgatója, aki az első három évben tagadta, hogy a szekuritátéhoz köze lett volna, beiktatása után titokban találkozott Jevgenyij Primakovval, a KGB vezetőjével, anélkül, hogy a kormány és az elnöki hivatal erről 2003-ig bármit is tudott volna. Vlagyimir Bukovszkij orosz disszidens azt állította, hogy Moszkva Ion Iliescu és társai segítségével a volt szovjet blokkon belüli legnagyobb és legerősebb KGB-csoportot hozta létre. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 24./
2004. december 14.
Mi történt a magyarokkal? Kiket hoztak vissza 2002-ben? A KGB ügynökeit, KISZ-titkárokat, pártfunkcionárius csemetéket, a “demokráciában” összeharácsolt milliárdjaikkal együtt. Ők mondják meg nektek, anyaországiaknak és nekünk, erdélyieknek, hogy mi a nemzet érdeke, írta Dömötör Tibor. Riogattak: jön a kétmilliós külhoni horda, elveszi a nyugdíjakat, a lakásokat, tönkreszi az országot. Az agymosás sikerült! /Dömötör Tibor, Nagyvárad: Mi történt a magyarokkal? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 14./
2005. november 30.
Székelyföldi körúton hívja fel a figyelmet a Nemzeti Kezdeményezés Pártja (PIN) három vezetője, Cozmin Gusa elnök, illetve Lavinia Sandru és Aurelian Pavelescu az RMDSZ-nek arra a szándékára, hogy Hargita és Kovászna megye területén „magyar enklávét” hozzon létre. November 29-én Csíkszeredában a politikusok elmondták, a PIN készül beperelni az RMDSZ-t amiatt, hogy a magyar érdekvédelmi szervezet „Románia ellen lobbizik az európai intézményeknél”. A PIN kifogásolta, hogy Gál Kinga, Magyarország európai parlamenti képviselője is „Románia ellen lobbizik”. Gusa szerint megengedhetetlen, hogy Gál Kinga – aki román állampolgár volt és Szilágyi Zsolt egykori RMDSZ-képviselő felesége – most magyar állampolgárként bírálja Romániát. Lavinia Sandru elmondta: arra készül, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál feljelenti az RMDSZ-t amiatt, hogy a szövetségnek egyetlen női képviselője sincs a parlamentben. A három politikus az RMDSZ vezetői ellen is támadást intéztek. Lavinia Sandru tudomása szerint „Verestóy Attila szenátor és Borbély László miniszter az egykori kommunista titkosszolgálat ügynöke volt, míg Markó Béla együttműködött a Szekuritátéval”. „A PIN-esek kijelentései szemenszedett hazugságok” – szögezte le Borbély László megbízott miniszter. Hozzátette: „A PIN elnökének tudnia kellene, hogy azok, akik a parlamentben vannak, átestek egy CNSAS-s átvilágításon, amiből kiderült, hogy nem működtek együtt semmilyen formában a titkosszolgálatokkal.” /CNSAS : Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság/ A miniszter szerint Cozmin Gusa egy teljesen hitelét vesztett figura: miután három pártból kirakták, most egy zsebpártot alakított. Cristian Parvulescu politológus leszögezte, hogy ádáz harc folyik a határozatlan szavazókért. Ebben a helyzetben egyesek a nacionalizmus eszközéhez térnek vissza. Cozmin Gusa az OTV éjszakai műsorában is megszólalt. A szélsőséges politikusok gyakori megszólaltatásáról ismert csatorna elsősorban a kisebbségi törvénytervezettel kapcsolatban képviselt elutasító álláspontjáról faggatta a PIN elnökét. Gusa a titkosszolgálatok manipulációit emlegetve beszélt a tizenöt éve tartó „magyar összeesküvésről”, melynek célja Románia feldarabolása és a Székelyföld enklavizálása. Az élő műsorba betelefonált Halász János, az ITD-Hungary Magyar Kereskedelmi Iroda vezetője, aki figyelmeztetett, hogy a magyarellenes hangulatkeltés negatívan befolyásolja a román-magyar gazdasági kapcsolatokat. Gusa mikrofonját is lecsatolva elutasította a párbeszédet, azonban jelezte a nézőknek, hogy Halász János mint nyolcvankilenc előtt is aktív külkereskedelmi tisztviselő „a titkosszolgálatok embere, amely akkor egyet jelentett a szovjet KGB-vel”. „Ez a fajta hangulatkeltés árt a magyar gazdaságnak – jelentette ki az Új Magyar Szónak Halász János. – Egyfajta elbizonytalanodás ugyanis már amúgy is létezik Romániában a magyar befektetőkkel szemben”. „Gazdasági diplomataként kötelességem kormányom kapcsolatait megvédeni” – indokolta Halász döntését, hogy betelefonált az OTV éjszakai műsorába. „Bárhova nyúlunk az OTV-ben, mindenhol hibát találunk” – nyilatkozta Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) alelnöke. November 29-i ülésén is két esetben kifogásolta a testület az OTV munkáját: burkolt reklámok miatt küldtek megrovást, pár napja 250 millió régi lejes pénzbüntetést is kiróttak. Jelenleg a CNA és a tévécsatorna között húsz per van folyamatban, ugyanis a csatorna eddig egyetlen, a testület által kiszabott büntetést sem volt hajlandó kifizetni. A CNA kivizsgálást indított a mostani műsor ügyében. /”PIN-kód”: székelyföldi körúton a magyarellenesség új zászlóvivői. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./
2006. augusztus 2.
Puskás Attila írásában rendet akar rakni a használt fogalmak tartalmában. Valamennyi kommunista zsarnokság ősforrása a Szovjetunió volt, illetve a KGB, azaz Állambiztonsági Biztosság. A bolsevista Szovjetunió terrorszervezete – változó nevekkel, de mindig ugyanazzal a céllal – általánosan elismerten messze felülmúlta a CIA-t, a Moszadot mind szervezettségben, mind ügynökeinek tömegbázisában. Természetes, hogy a román Szekuritáté felépítésében a szovjet ,,tanácsadóknak” meghatározó szerepük volt. Ők sohasem bűnhődtek meg elkövetett gyilkos bűneikért: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko), Alexandru Nicolschi (Boris Grünberg), Vladimir Mazuru (Vladimir Mazurov). Alexandru Draghici volt tábornok, belügyminiszter mondása volt: ,,...a törvényességet úgy értelmezzük, ahogy az nekünk megfelel.” Draghici is ,,ágyban, párnák közt” halt meg Magyarországon, nem adták ki őt a román államnak... A bonyolult szervezés – valamennyi csatlós államban – alig áttekinthető. A román Szekuritáté eleinte a belügy keretében, majd 1952-56 között önálló minisztériumként (Ministerul Securitii Statului) működött, 1956. június 11-től újra a belügyhöz tartozott, önálló ügyosztályként. A Szekuritáté fegyveres egységei a kezdeti 30 600-as létszámról az ötvenes évek közepére már 165 000 főre nőttek. Ennek megfelelő az eredményes működéshez szükséges ,,hálózat” is. Később az eredménytelen informátorokat eltávolították, ugyanakkor fokozzák a ,,minőségi” informátorok (tanárok, orvosok, mérnökök, közélelmezési dolgozók, postások, köztisztviselők stb.) beszervezését, ,,információs hálózat” kiépítésére. Fedőnevet nem csupán a besúgók viseltek, hanem a megfigyeltek is. Dossziét nyitottak a jelentések, elemzések részére is. Valamennyi intézmény, gyár, hivatal a besúgók egész hálózatával volt betelepítve, akik felett egy ,,rezidens” állt, aki az ,,irányító tiszttel” tartott állandó kapcsolatot. Mindegyik informátornak külön dossziéja volt. Puskás Attila példának hozta, hogy őt a következő ,,besúgók” figyelték 1989 végéig: Antonescu, Kemény, Chilachi, Kovács Károly, Olteanu, Málnási, Miklós István, Ötvös Géza, Kovács István, Poenaru Ioan, Lemhény Attila stb., valamennyi fedőnév. Ki a ,,besúgó? Karol Sauerland német történész könyvében (Harminc ezüst – besúgások és árulások, Helikon Kiadó, 2001) nem találta elégségesnek azt a meghatározást, hogy ,,...olyan bejelentés, amit a besúgó önként és alantas szándékkal tesz egy intézménynél, amelytől azt várja el, hogy a besúgottat bűnösnek nyilvánítsa és elítélje”. ,,Denunciáns, aki valamit a felsőbbségnek bejelent.” Azaz – a névtelenségbe rejtőző denunciáns – jogi következményű jelentése egy ,,hatalmi intézményhez” kötődik. Korunkban tömeges jelenséggé vált egyrészt a társadalmi szervezettség összetettsége, bonyolultsága, másrészt az önkényuralmi rendszerek fenntarthatósága miatt. /Puskás Attila: A hálózat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./
2006. október 10.
Temesváron bemutatták Nagy András A Bang-Jensen ügy – ’56 nyugati ellENSZélben című könyvét. A szerző éppen a Csiky Gergely Állami Színházban volt, mert a magyar társulat bemutatta az ő darabjából színpadra alkalmazott A csábító naplóját. Az 1956-os magyarországi kommunistaellenes forradalomról és annak következményeiről érdekes adalékokat tudhattak meg a jelenlévők az író ismertetéséből. A dokumentumkötet az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Nyugat felelősségét, illetve a magyar menekültekkel és az otthon maradottakkal szembeni közönyét tárja fel a világszervezet egyik munkatársának, Paul Bang-Jensennek az áldozatkészségén és tragikus sorsán keresztül. A diplomata rádöbbent arra, hogy a szovjet titkosszolgálat (KGB) kémei beépültek az ENSZ-be, s a menekültek és hozzátartozóik címeit próbálták megszerezni, ő viszont nem szolgáltatta ki azokat, így mentve meg százakat a megtorlástól; szembeszegüléséért az életével fizetett, máig tisztázatlan körülmények között halt meg. Magyarországon tavaly jelent meg Nagy András könyve. /(Pataky): Az ENSZ és a nyugati világ felelőssége 1956-ban. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10./
2007. április 24.
A romániai politikai harcoknak eddig nem volt sok közük a másutt megszokott jobb/bal ellentéthez. Iliescu elnök mellett vagy ellen, Cioran és Noica mellett vagy ellen, Hohenzollern-Sigmaringen Mihály vagy Antonescu marsall mellett, Basescu elnök mellett vagy ellen. Mindez csak értelmiségi pozícióharc. Közben Romániában a piaci fundamentalizmus, a neokonzervatív elkötelezettség és az atlanti lojalitás elképesztő egységét senki nem vonta kétségbe, csak a fasiszták, írta Tamás Gáspár Miklós. Kifejtette, az új román fasizmust az állítólag „kommunista” állambiztonsági apparátusok teremtették meg (s az ő informális hálózataik tartják fönn). Az internacionalista-leninistának beállított, szerintük KGB-s Iliescu-garnitúra áll itt szemben a nacionalista-sztálinista szekusokkal (a Nagy-Románia Párt, a PRM vezetőivel), a haza őrzőivel. Ugyanakkor csak a szélsőjobboldal értett szót a munkásokkal, Miron Cozma szélsőjobboldali bányászvezér. Romániát a csődtől nem a helyi komprádor burzsoázia, nem a multinacionális nagyvállalati szféra menti meg, hanem a parasztproletárok, proletárok és lumpenproletárok. Így válik Temesvár Délkelet-Európa gazdasági fővárosává (maga alá temetve Debrecent, Szegedet, Belgrádot, Újvidéket). Miközben a liberális-demokratikus értelmiség az ügynökdossziékkal, az 1947 és 1989 közötti korszak megtorlásaival, a romániai holokauszt végre-valahára bekövetkezett föltárásával van elfoglalva, a hajmeresztő társadalmi igazságtalanságok említést sem érdemelnek. TGM szerint Románia semmivel se korruptabb, mint szomszédai. A különféle angol-amerikai agressziókban való részvétel, a támaszpontok fölajánlása, a Nastase-korszakhoz képest érzékelhető visszalépés a magyarkérdésben, mindez az uralmon lévő politikai osztály tökéletes közönye a romániai nép érdekeivel szemben. Ilyen körülmények között kellene megteremteni a romániai baloldalt – a semmiből, írta TGM. Az eljövendő romániai baloldalnak világossá kell tennie, hogy a dolgozók oldalán áll, mindent meg kell tennie a Nyugaton dolgozó vendégmunkásokért, a közszolgálatok privatizálása ellen, az etnikai kisebbségek, elsősorban a cigányok diszkriminációja és szegregációja ellen. A modern baloldal csakis feminista lehet, a melegeknek, leszbikusoknak minden tekintetben egyenlő jogokat kell biztosítani. A romániai baloldal csakis ökoszocialista és antiglobalista lehet és az ún. „kommunista” rendszerből (1917–1989) nem lelhet inspirációt. Megjelent a bukaresti Observatorul Cultural-ban (ápr. 19.), Anamaria Pop fordításában. /Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./
2007. július 11.
A volt kommunista tábor sajátosságai, valamint a kormányváltások miatt lehetetlenné vált, hogy az átvilágítás az igazság feltárása és a nemzeti megbékélés jegyében történjék. A lezáratlan folyamatot valamennyi országban időről időre kisajátítja magának a napi politika – vélte július 10-i elemzésében a Le Monde francia napilap. A lap szerint az egyesülést követően Németországban 1990-ben elfogadták az átvilágítási törvényt, megalakult a ,,Gauck-hivatal”, amely évi százmillió eurós költségvetéssel működik. A dossziék 1992 óta hozzáférhetőek, a berlini fal leomlásakor a Stasi-ügynökök által fecnikre szabdalt dokumentumokat tizenöt kutató próbálja helyreállítani az állam által finanszírozott különleges logisztikai eszközökkel. Csehország eleinte a német példát kívánta követni az 1991-es átvilágítási törvénnyel, de a kommunista Állambiztonsági Hivatal (StB) anyagaihoz való szabad hozzáférés egészen 2007-ig nem volt lehetséges. A Le Monde szerint a megtisztulási folyamatban Bulgária és Románia maradt le a leginkább. Magyarországon ,,az exkommunisták visszatértével a hatalomba” az emlékezés munkája háttérbe szorult. Horn Gyula miniszterelnökként ellenezte, hogy Magyarország a német példát kövesse. Az archívumokat 1997-ig nem lehetett kutatni, és azóta is nagy részük államtitoknak minősül. Lengyelországban a kerekasztal-tárgyalásokon 1989 áprilisában a pártok a nemzeti megbékélés politikája mellett kötelezték el magukat. A balti államokban a folyamat azért sajátos, mert Litvánia, Észtország és Lettország a Szovjetunió részei voltak, így az ő titkosrendőrségük maga a KGB volt. A függetlenségük kikiáltása után a dokumentumok jelentős része Oroszországba került, miközben az országokban jelentős orosz kisebbségek maradtak. Ezért a balti államok esetében sem megbékélésről, sem szakításról nem lehet beszélni: a baltiak és az oroszok között mindennaposak a feszültségek. Az átvilágítási törvényeket ugyanakkor megszavazták, s az emigrációból hazatért államfőknek köszönhetően a folyamat ott békésebb módon zajlik, mint a többi kelet-európai országban. /A kommunista múlt a napi politika szolgálatában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 11./
2007. szeptember 14.
A hetvenes évek második felében Rajnai Sándor volt a magyar nagykövet Bukarestben. Charles Gati a forradalomról szóló könyvében (Vesztett illúziók, 2006) vele is interjút készített. „1957-ben Rajnai [vezérőrnagyi rangban a Politikai Nyomozó Főosztály parancsnokhelyettese] vette át Romániában Nagy Imrét és társait, hozta őket bilincsben, szemükön sötét szemüveggel Budapestre. Felügyelte kihallgatásaikat, kapcsolatot tartott a KGB helyi ‘tanácsosaival’, és ő állította össze a vádak alapjául szolgáló forgatókönyvet. Ő volt a szovjet tömb országaiban lefolytatott utolsó véres kirakatper színpadi szerzője és rendezője is. ” – emlékeztetett Charles Gati. A Rajnaitól hallottak azonban annyira nem egyeztek az általa ismert tényekkel, hogy egy alkalommal azt mondta neki: válaszai a náci háborús bűnösök védekezésére emlékeztetnek, akik nem vállalták a felelősséget tetteikért. Rajnai arca meg sem rezdült, és semmivel sem árult el többet mint korábban. /Horváth Andor: A nagykövet. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./
2007. október 17.
A múlttal való szembenézést akarta Lech Kaczynski lengyel elnök. 1940 márciusában keltezett az átirat, amelyet Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa Sztálinnak írt, s amely tulajdonképpen megpecsételte annak a mintegy tizenötezer lengyel nemzetiségű tisztnek, hivatalnoknak, rendőrnek és földbirtokosnak a sorsát, akiket a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt a kettéhasított Lengyelország szovjet részében tartottak lágerekben. Az átirat tartalmazza a kiszabott büntetést (agyonlövés). A szovjet titkosszolgálat emberei agyonlőtték a tizenötezer lengyel tisztet. Több mint ötven év múlt el a háború óta, mire a széthulló Szovjetunió halkan kezdte beismerni a tömegmészárlást. Lech Kaczynski lengyel elnöknek az emlékezése egybeesett volna a választási kampánnyal. A lap munkatársa szerint „szerencsére a lengyel értelmiség, és politikum józanabbik fele elhatárolódott a rendezvénytől. Így elkerülték azt a veszélyt, hogy gusztustalan módon egybemossák nemzetük történelmének tragikus eseményét a pillanatnyi politikai érdekekkel. ” A lap szerint ez követendő példa. /Ady András: Le a kalappal, Varsó! = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./; A lengyel elnök jobboldali, a baloldali pártok nem akarták, hogy emlékezzenek a tömeggyilkosságra a választási kampány idején.
2007. november 3.
Felix Edmundovics Dzerzsinszkijt Lenin kinevezte a Cseka (később GPU, NKVD KGB) alapító elnökének, 1919-től belügyminiszternek, majd a szovjet népgazdaság fellendítését bízta rá. A Cseka páratlan kegyetlenséggel számolt le az osztályellenségnek kikiáltott orosz arisztokráciával, egyházzal, üzleti élettel, a kolhozosítást ellenző kulákokkal, a cári hadsereg tisztjeivel. Az elszabadult terror Lenin első forradalmi vívmánya volt, ennek eszköze pedig Dzerzsinszkij. Romániában a bukaresti Politikai Kiadó 1959-ben megjelentette válogatott műveit. A Cseka tanítványaiból 1944 után Romániának is jutott. Az újonc Securitate élére Sztálin Moszkvában képzett verőlegényeket exportált, de a látszat kedvéért romános hangzású nevekkel. Így lett Borisz Grünbergből Alexandru Nicolski, Pantelei Bodnarenkoból Gheorghe Pintilie, Szergej Nikonovból Sergiu Nicolau stb., valamennyien belügyi tábornokok, akiknek nevéhez Fóris István pártfőtitkár és édesanyja meggyilkolása, a Duna-csatorna, a Delta tömegsírjai, a politikai börtönök, kényszerlakhelyek fűződnek. Az 1990 után megnyílt romániai titkos levéltárak kutatói kimutatták, hogy Sztálin haláláig a Securitate főtisztjeinek káderlapjain az alapfoglalkozásnál villanyszerelő, asztalos, géplakatos, szabó szerepelt, öt tábornoknak pedig középiskolai végzettsége sem volt. Nemzetiségi megoszlás szerint 38 volt román, 15 zsidó, 3 magyar, két ukrán, egy-egy cseh és örmény. Borisz Jelcin Moszkva főpolgármesterként kezdeményezte Dzerzsinszkij szobrának eltüntetését. /Barabás István: Az élet fonákja. Emlékes terror. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./
2008. február 8.
Egy orosz lap brüsszeli tudósítójának több diplomata is elismerte, nincs rendben, hogy a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal élére Laborc Sándort nevezték ki, ő ugyanis a KGB-akadémián tanult. A Fidesz és a kereszténydemokraták keményen bírálták Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, amiért Laborc Sándort szemelte ki a nemzetbiztonság élére. /Laborc a NATO mumusa? = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 8./
2008. május 20.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap szerint a romániai hőerőművek az orosz, bolgár és izraeli titkosszolgálat valamikori tagjaitól kétszeres áron vásárolják fel a szenet. Az Országos Energiaszolgáltató üzlettársa az orosz kémszolgálat volt ezredese és három KGB-tag is, akik a Nova Bank és a Román–Orosz Üzleti Központ alapítói. Pénzmosás gyanúja miatt ez a két intézmény átvilágítás alatt áll. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 20./
2008. július 10.
A Magyar Kisebbség idei 1–2-es számából (A pártállami diktatúra titoktalanításáról címmel jelent meg) közöl a lap újabb részleteket, ebben az ellentmondásos Petru Groza román miniszterelnök 1947-es magyarországi, budapesti látogatásáról volt szó. Az osztálytalálkozóra induló Grozát a kommunisták rövid pórázon tartották, megszabták neki, hogy miről beszélhet magyar partnereivel, és miről nem. Elkísérte útjára a Dej bizalmi emberének számító, jó KGB-s kapcsolatokkal rendelkező Emil Bodnaras is, aki végig jelen volt tárgyalásai során, és az útról részletes jelentést készített, amelyet a román kommunista párt vezetője, Gheorghe Gheorghiu-Dej kapott meg, és a szovjet elvtársak. A Háromszék Olti Ágoston tanulmányának /Osztálytalálkozó jeles meghívottakkal (Petru Groza 1947-es budapesti látogatása)/ részleteit közölte. A második világháború utáni vesztes státusába kellett a két országnak vitás kérdéseit megoldania. Magyarország – Romániával ellentétben, amelynek a két világháború közötti kapcsolatrendszert felhasználva sikerült rendeznie kapcsolatait a szomszéd államokkal ― nem tudta legyőzni szomszédai bizalmatlanságát. Erről számol be Rákosi Mátyás a Molotov szovjet külügyminiszterrel 1947. május 7-én folytatott moszkvai megbeszélésen: ,,Mind a mai napig nem sikerült jó és szilárd helyzetet teremtenünk a Duna-medencében. Jugoszlávia nem támogathat bennünket, mivel bármely, felénk irányuló lépését Csehszlovákia úgy értelmezné, mint Csehszlovákia elleni lépést. Ily módon zsákutcába kerültünk. P. Groza román miniszterelnök közelgő magyarországi látogatása, amelynek célja ― állítólag ― a román és a magyar kultúra hetére tervezett rendezvények megbeszélése, nem más, mint Tildy kacérkodása a románokkal. "A találkozó időpontja fontos volt a magyar kormány számára, a kormány napirendjén (1947. május 1.) éppen a csehszlovákiai magyarok áttelepítése szerepelt. A csehek ― Groza beszámolója szerint ― a látogatás előtt jegyzéket küldtek, amelyben kifejtették, hogy ,,szilárdan tartják magukat az álláspontjukhoz, vagyis hogy »kizavarni minden magyart Csehszlovákiából«. A román delegáció budapesti tárgyalásai során nem érintette a magyar―cseh kapcsolatokat. Groza az Ivan Zaharovics Szuszajkov tábornokkal, a SZEB romániai elnökhelyettesével 1947. május 7-én folytatott megbeszélésen kifejtette látogatása célját: elérni, hogy a magyarok önként elismerjék az erdélyi kérdés végleges lezárását (a békeszerződés keretei között). A román―magyar vámunió és a határok légiesítése tekintetében Groza rokonszenves nyilatkozatai ellenére a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét fontolóra vette volna. A Román Kommunista Párt az utazást megelőzően megtiltotta Grozának, hogy a témáról tárgyaljon. Groza ellentmondásos magyarságpolitikája és egyáltalán ellentmondásos személyisége még nincs részletekbe menően feltárva, de a román kormány külpolitikájáról megállapítható, hogy a látványos gesztusok ellenére (Groza-látogatás, Dinnyés Lajos miniszterelnök bukaresti útja) a román pártvezetés bizalmatlansága továbbra is fennmaradt az esetleges magyar revíziós követelések miatt, és ezért szomszédjától teljesen elzárkózott. A román kommunista vezetés a két ország barátsága előfeltételének tekintette, hogy a hivatalos Magyarország szüntesse meg érdeklődését az erdélyi magyarság iránt. /Bogdán László: Groza és elvtársai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./
2009. szeptember 1.
Kereken hetven évvel ezelőtt, 1939. szeptember elsején, amikor Németország támadást indított Lengyelország ellen, elkezdődött a második világháború. Közel hat évig tartó harcok során sikerült megsemmisíteni az egyik gonoszt, a nácizmus. Ikertestvére, a kommunizmust viszont nem, ami további félévszázad szörnyűséget jelentett a rabszolgasorsba taszított Közép- és Kelet-Európa számára. Európa arculata gyökeresen megváltozott a háborúban, illetve az azt követő „rendezés” során: a történelem legnagyobb népirtása, illetve etnikai tisztogatása nyomán milliós nagyságrendű népcsoportok tűntek el szülőföldjükről, a határokat erőszakosan átrajzolták, Európát önkényesen ketté szakították. A németek szembenéztek múltjuk sötét periódusával. Bocsánatot kértek, nyíltan elismerik bűnüket, ahogy a minap Angela Merkel kancellár tette. Szögesen ellentétes viszont a másik szörnyeteg, a kommunizmus hazájának viszonya a múlthoz: Moszkva nem mondott le hatalmi vágyairól, nem mutat olyan hajlandóságot az önvizsgálatra. Sőt, egykori áldozatai ellen emel vádakat. Medvegyev orosz elnök például náci szimpátiával vádolta a balti országokat és Ukrajnát. Putyin kormányfő pedig a kelet-európaiak állítólagos „történelemhamisítását” ítélte el. „Történelemhamisítás” alatt Moszkva természetesen azt érti, ha a kelet-európai országok megszállásnak, leigázásnak, s nem felszabadításnak tekintik a Vörös Hadsereg bevonulását. Ahova a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg eljutott, ott népirtás és mértéktelen pusztítás volt. Ismeretes, hogy 1940-ben, a katyini tömegmészárlásoknál a lengyel nép krémje-java vesztette életét a KGB gyilkosai kezében. 1945-ben Sztálin megcsonkította Lengyelországot, elcsatolták keleti felét, beleértve a lengyel nemzeti szentélynek tartott Lemberget városát is (lengyelül Lwów, ma Lviv Ukrajnában), etnikai tisztogatás révén, pedig több millió lengyelt űzték el őseik szülőföldjéről, az elcsatolt keleti területekről. Ráadásként rájuk erőszakolták a kommunizmust. /Chirmiciu András: Viharos történelem. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 1./
2009. november 4.
Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./
